Június 14, szerda (Fruzsitól)
Sziasztok! Huh... nagyon rég nem írtam részt és be kell valjam hiányzott... Na, de itt is van a következő.
Éles hasítás nyilalt bele a lábamba.
A szemem egyszeriben kipattant. Fehér falak mindnüt.. ennyit láttam. Hogy hol vagyok? Nem tudom. Vagy is nem vagyok benne biztos. Ez a gyógyszer szag elégé arra utal, hogy egy korház kórtermáben vagyok.
Oldalra fordítom a fejem, hogy az ablakon kileshessek és akkor megpillantom anyának a cuccait. Szóval a munkájával nem foglalkozva itt van mellettem.
De amúgy miért is fekszem egy kórházban? Felkönyökölve végigmértem magamat és a szemem a lábamnál állapodot meg. Látszólag el van tőrve és gyakorlatilag is mivel egy gipszbe be van csomagolva. Márcsak azt nem értem, hogy...
És itt villant fel bennem a felismerés. Én leestem a szimpadról mikor a táncot keztük el. Félreléptem és lezuhanam.
A fejembe most elég nagy fájdalom nyilalt bele. Szóval a fejemet is bevertem volna? Kérdeztem magamat, de mint ha ezt hangosan is ki mondan volna.
- Beverted a fejedet és az eszméletedet vesztetted. Hogy érzed magad? -kérdezte egy elég ismerős hang, majd egy puha kéz érintette meg a fejem búbját. Anya volt.
- Hát jól azon kívül, hogy egy bazinagy gipszben van a lábam és másodpercenként nyilal a fejembe egy hasítás. Ha ezeket nem nízzük akkor igazán nagyszrűen. -ironizáltam.
Anya erre csak megrázta a feját és elmosolyodott. Tudta, hogy nem azért mondom, hogy megáncsam, csak egyszerűen ilyen a természetem meg persze a baleset, a fájdalmak és a felismerés, hogy egy korterembe fekszek épp eléggé kikészített.
Hírtelen a szoba ajtaja kicspódott és egy kislány biceget be két mankóval a kezében. Csak most vettem észre, hogy nem egy egyszemélyes szobában fekszem. Mikor a kislány észrevett engem nagy mosoly terült el az arcán.
Se szó, se beszéd csak visszament az ágyához és visszafeküdt. A mosolya végig ott ült az arcán le nem tudta volna tagadni.
Ekkor hírtelen újra kicsapódott az ajtó és két őrült személy toppant be. Csenge és Vanda.
- Szia! Hogy érzed magad? - kérdezte Csenge.
- A helyzethez képes elég jól. - felelem.
- Uh el sem fogog tudni kómi történt. - kezdi Vanda. - Miután leestél utána a mi osztályunkat leküldték a szimbadról és nem kellet eltáncolnunk a produkciót. Úgy, hogy ügyi vagy. -mosolyodot fülig érő szájjal, míg nem anyára tévedt a tekintete.
Anya rosszalló tekintettel mérte végig és nem nagyon engedte lentem a védelmező merev arckifejezését.
- Na akkor legalább valami értelme is volt, hogy leestem. Nem hiába zuztam össze magam. - mondom én is mire anya megköszörüli a törkát. - Jaj anya ez csak poén volt. - felelem és megforgatom a szememet.
- Nem nagyon szeretem az ilyen abszurt vicceket. - feleli komor arckifejezéssel.
Én csak legyintek egyett és visszafordulok a lányokhoz.
- Más előnye is van ám, hogy ez megtörtént. - feleli gondolkozva Csenge.
Látva értetlenkedős arckifejezésemet közelebb hajolt, hogy anya nem hallja amit mondani akar.
- Így negalább nem kell Alfonzal táborba menned. - segít ki.
- Cseni drágám te nagyon okos vagy! - kiáltok fel mire anya lepisszeg.
Éles hasítás nyilalt bele a lábamba.
A szemem egyszeriben kipattant. Fehér falak mindnüt.. ennyit láttam. Hogy hol vagyok? Nem tudom. Vagy is nem vagyok benne biztos. Ez a gyógyszer szag elégé arra utal, hogy egy korház kórtermáben vagyok.
Oldalra fordítom a fejem, hogy az ablakon kileshessek és akkor megpillantom anyának a cuccait. Szóval a munkájával nem foglalkozva itt van mellettem.
De amúgy miért is fekszem egy kórházban? Felkönyökölve végigmértem magamat és a szemem a lábamnál állapodot meg. Látszólag el van tőrve és gyakorlatilag is mivel egy gipszbe be van csomagolva. Márcsak azt nem értem, hogy...
És itt villant fel bennem a felismerés. Én leestem a szimpadról mikor a táncot keztük el. Félreléptem és lezuhanam.
A fejembe most elég nagy fájdalom nyilalt bele. Szóval a fejemet is bevertem volna? Kérdeztem magamat, de mint ha ezt hangosan is ki mondan volna.
- Beverted a fejedet és az eszméletedet vesztetted. Hogy érzed magad? -kérdezte egy elég ismerős hang, majd egy puha kéz érintette meg a fejem búbját. Anya volt.
- Hát jól azon kívül, hogy egy bazinagy gipszben van a lábam és másodpercenként nyilal a fejembe egy hasítás. Ha ezeket nem nízzük akkor igazán nagyszrűen. -ironizáltam.
Anya erre csak megrázta a feját és elmosolyodott. Tudta, hogy nem azért mondom, hogy megáncsam, csak egyszerűen ilyen a természetem meg persze a baleset, a fájdalmak és a felismerés, hogy egy korterembe fekszek épp eléggé kikészített.
Hírtelen a szoba ajtaja kicspódott és egy kislány biceget be két mankóval a kezében. Csak most vettem észre, hogy nem egy egyszemélyes szobában fekszem. Mikor a kislány észrevett engem nagy mosoly terült el az arcán.
Se szó, se beszéd csak visszament az ágyához és visszafeküdt. A mosolya végig ott ült az arcán le nem tudta volna tagadni.
Ekkor hírtelen újra kicsapódott az ajtó és két őrült személy toppant be. Csenge és Vanda.
- Szia! Hogy érzed magad? - kérdezte Csenge.
- A helyzethez képes elég jól. - felelem.
- Uh el sem fogog tudni kómi történt. - kezdi Vanda. - Miután leestél utána a mi osztályunkat leküldték a szimbadról és nem kellet eltáncolnunk a produkciót. Úgy, hogy ügyi vagy. -mosolyodot fülig érő szájjal, míg nem anyára tévedt a tekintete.
Anya rosszalló tekintettel mérte végig és nem nagyon engedte lentem a védelmező merev arckifejezését.
- Na akkor legalább valami értelme is volt, hogy leestem. Nem hiába zuztam össze magam. - mondom én is mire anya megköszörüli a törkát. - Jaj anya ez csak poén volt. - felelem és megforgatom a szememet.
- Nem nagyon szeretem az ilyen abszurt vicceket. - feleli komor arckifejezéssel.
Én csak legyintek egyett és visszafordulok a lányokhoz.
- Más előnye is van ám, hogy ez megtörtént. - feleli gondolkozva Csenge.
Látva értetlenkedős arckifejezésemet közelebb hajolt, hogy anya nem hallja amit mondani akar.
- Így negalább nem kell Alfonzal táborba menned. - segít ki.
- Cseni drágám te nagyon okos vagy! - kiáltok fel mire anya lepisszeg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése